Ezüsfekete szárnyalás

éppen írt facebookon egy nő, akiben nemrég eléggé csalódtam... mégsem olyan nyitott, elfogadó és "szabad", mint eddig gondoltam... teljesen meg voltam róla győződve, hogy ő ilyen... ráadásul szereti Richard Bachot is. de... nem.

az emberek manapság már nem tudnak hinni semmiben.

valamelyik nap nagyon lelkesedtem valamiért, és ezt kaptam:

"olyan vagy, mint egy gyerek :$ még mindig tudsz lelkesedni."

ami igaz is. de azért valahol szomorú, hogy az embereknek rögtön ez ugrik be. mert akik igazán, tisztán, őszintén tudnak lelkesedni valamiért, azok csak a gyerekek. hát nem szomorú?

"pont azért nem sikerül sok mindenkinek, mert így állnak hozzá. hogy úgyse sikerül. ha nem így lenne, sikerülne."

ez is igaz. ezt is egy barátnőm mondta.

szeretném végre érezni, hogy értékelik azt, amit csinálok, amit próbálok felépíteni, ahogy döntök, amikért küzdök.

mert nekem ezek igazán fontosak.

másnak lehet más fontos, engem az nem érint.

de nekem ez fontos.

és jó lenne, ha minden ember értékrendjét és gondolkodását tiszteletben lehetne tartani.

kimondtam. nem is tudtam, hogy ki fogom mondani, nem gondoltam semmire. egyszerűen csak így alakult, vagy már nagyon kivoltam, nem tudom.

nem is gondoltam, hogy észrevesz majd valamit. persze én is csak a gyógyszerekre fogtam. 

nyugodtan beszélgettünk. aztán, mielőtt elment volna, elfacsarodott az arca.

- Rossz kedved van? Bánt most... valami? Valahogy olyan... szomorúnak tűnsz. - kérdezte. meglepődtem, mert nem számítottam ilyen közvetlenségre tőle. amennyire az elmúlt pár év alatt sikerült megismernem, nem igazán szeretett megnyílni. persze ez más volt. ezzel azt kérte, én nyíljak meg.
-Nincs semmi. Biztos a gyógyszerek miatt van. Tegnap még rosszabb volt. Csak... elegem van már az egészből. - mondtam, de majdnem sírtam. ha valaki ilyen őszintén érdeklődik irántam, főleg olyan, akitől nem várnám, mégis belém lát, mindig így reagálok. tovább magyarázkodtam, anélkül, hogy bármit is mondtam volna.
- A barátoddal minden rendben? Nem... vesztetek össze?
- Nem, vele... Vele minden rendben.
- Egyedül érzed magad? - ettől a kérdéstől úgy éreztem, beletalált. pontosan ez volt, amit az esetek többségében akárhol éreztem. mindenhol, ahol Ő nem volt ott.- Igen... amikor Ő velem van, akkor nem, de...itt igen...- ó jaj.nem akartam, hogy meghallja azt, amit nem akarok, nem fogok kimondani, ezért így folytattam, pedig ez nem volt száz százalékban így- a barátaim... nincsenek hozzám olyan közel, mkint szeretném...
- Az ember az élete nagy részében egyedül van. - mondta megértő arccal.
- Tudom, csak... de nem is szokott ez engem érdekelni, csak most... biztos a gyógyszerek miatt..

hallgattunk, aztán akkor kimondtam azt, amit még soha, senkinek, pedig már egy ideje így érzem. nem tudom, mi tette ezt velem, talán csak az, hogy tudtam, nem fogja elmondani senkinek, akinek hallania kéne. meg egyszerűen... a múlt ellenére ebben a pillanatban jobban éreztem, mint eddig valaha, hogy van bennünk valami közös. hogy nem véletlen volt az egész... hogy ő talán jobban megérthetne, mint azok az emberek, akik általában körülvesznek, együttvéve. meghökkentő volt. de éreztem, hogy ez a lélek, aki olyan nehezen mutatja meg igazi lényegét, mint általában én, valahol egy velem. ugyanonnan jöttünk, és ugyanoda tartunk. éreztem, hogy meg van a kapocs, amit már olyan régóta kerestem. és akkor...

- Nem tudom, hova tartozom... - suttogtam elfúló hangon. már sírtam.- ...csak, csak nem tudom, hova tartozom...- végre kimondtam azt a mondatot, ami hónapok óta kísértett, akárhol voltam. akár itthon, akár náluk, akár bárhol. sehova nem tartozom igazán a választható helyek közül, mégis egy kicsit mindenhova. de sehol nem érzem magam otthon. csak ha Ő velem van. nem tudom, mi keltette ezt az érzést, ez a kialakulóban lévő kapcsolat a velem szemben álló emberrel, vagy az új házasság, nem tudom. csak azt tudom, hogy így érzek. úgy érzem, az én igazi otthonom a szívemben van. és Vele. -...érthető ez így?
- Igen. érthető...- nem emlékszem, mondott-e valami mást is, de megölelt, és utána elmondta, mit kéne tennem, hogy megnyugodjak. miután elmondta,mennie kellett, így szólt:
- Szeretlek. Nagyon szeretlek.
- Én is téged...- mondtam, és így is éreztem.könnyes volt a szeme, mikor elsétált, azt hiszem nem akarta, hogy lássam, hogy sír. úgy éreztem, végre sikerült közelebb kerülnöm hozzá, és megtalálnom az utat. talán.

úgy érzem, talán ő is egy olyan ember. akivel hasonszőrűek vagyunk.ebben a pillanatban tudtam, hogy az esetek többségében ő is olyan magányosnak érzi magát mint én. és tudtam, hogy ezen csak én tudok változtatni, és az én elveszettségemen pedig ő. persze Rajta kívül... de Ő más. Ő mindent megváltoztat. és Hozzá más kötelékek fűznek, mint az épp elsétáló emberhez...
...az apámhoz.

mai:
(barátokról)

Én olyan kibaszott naiv vagyok. Mindig azt hiszem, hogy az emberek megváltoznak (jó irányba), de soha nem változnak meg. (bezzeg a rossz irányba...). Aztán pár napig le vagyok törve, aztán újra elkezdek bizakodni a változásban. Mégsem változnak soha. SOHA. Újra bizakodok és újra csalódok bennük, ez a körforgás örökké.

még nyáron írtam:

szerintem az életben való boldogsághoz kell egy bizonyos alázat. Alázattal kell viseltetnünk az élet, a szerelem és a sors iránt, el kell fogadnunk, hogy ezek nálunknál nagyobb hatalmak. Alázat kell a munkához és a tanuláshoz is. Tisztelnünk kell ezeket a dolgokat, és tudnunk kell, ha kaptunk valamit, azt el is veszíthetjük. El kell fogadnunk ezen dolgok feljebbvalóságát magunk fölött. Aki nem tiszteli eléggé ezeket, könnyen elbízhatja magát, és terve összedőlhet. Én mindig úgy gondolom, hogy ha nem viseltetünk kellő tisztelettel ezek iránt a dolgok iránt, az élet, vagy a sors megleckéztet minket. És addig leckéztet, amíg meg nem tanuljuk teljesen a leckét.

a kibaszott sárban való elesésem után megfogalmazódott bennem az a mondat ami már pár hónapja bennem kering és kiüvöltöttem a világnak:

FASZOM, ELEGEM VAN EBBŐL A KIBASZOTT SZARBÓL AMI ITT VAN!!!!!!!!!!!

jólvagyok.

http://www.youtube.com/watch?v=0VYPznNDe8s&feature=related

bekattanok a holnap miatt. sose hallgatok ilyen zenét.

http://www.youtube.com/watch?v=6-bCN2ur3pg

miért van az, hogy ha nekem kéne egy baráti szó, nem érzem úgy, hogy sok embert hívhatnék fel? 

miért van az, hogy ha másnak kell segítség én mindig ott vagyok, de amint nekem van valami akkor már rögtön csak csukott ajtókat találok?

miért van az, hogy nyáron a barátaim mindig elfelejtenek?

miért van az, hogy csak akkor beszélünk, ha én keresem őket, és utána a szememre vetik, hogy miért nem beszéltünk?

miért van az, hogy mindig az a felelet, hogy "az én gondom nagyobb"?
én helyből elismerem, hogy az...
de akkor én már soha nem mondhatok semmit?
nekem sem volt mindig egyszerű. mindenkivel történnek szarságok. mindenkivel. csak meg kell tanulni továbblépni. és feldolgozni.
miért van az, hogy én örülök más örömének, de ha én boldog vagyok, más irigykedik?
"inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak" ez igaz.
de az igaz barátoknak egyiket sem kéne.
miért van az, hogy én mégis mindig mindenkit meghallgatok/megvigasztalok/felvidítok akkor is ha épp már belefáradtam?

én nem panaszkodom. nekem jó így. nem baj. nem számít.

csak a szerelmem legyen meg... csak ez számít és a család... ezek legyenek meg, és rendben, és én szívesen játszom továbbra is
                                                                   ...lelki szemetesládát.

boldog vagyok, mert a szerelmem van nekem ♥
és boldog vagyok, hogy a családomban minden rendben.

és már csak ez számít.

köszönöm, Istenem, hogy vannak nekem és minden rendben van velük.

"add, ha százszor is nem vagy add, ha százszor is nem vagy... add őt nekem"